Kedves maroknyi, de hűséges olvasóim!

Nagy örömmel (és egy kicsi szomorúsággal) jelentem, hogy a KÉPREGÉNY.NET szerkesztői meghívtak magukhoz állandó kritikaírónak, így a mai nappal költözöm - cikkeim mostantól náluk jelennek meg (és idővel a régiek is átkerülnek), de a virtuális tértől eltekintve minden más marad a régiben: naponta új cikk, a szokott stílusban, a szokott változatossággal és (szerencsére vagy sajnos) a szokott színvonalon. Köszönöm, hogy olvasásra, hozzászólásra, vitára érdemesnek tartottátok az írásaimat, és várlak benneteket az új címen is!:)

Olórin

Katasztrófa. Ezzel a szóval lehet a legtalálóbban jellemezni Paul Jenkins próbálkozását arra, hogy miután az Originnel megírta a Marvel egyik kedvenc mutánsának eredettörténetét, most a The Enddel lezárja azt. Katasztrófa minden szempontból, legyen az ötlet, kivitelezés, történet vagy rajz. Bárhonnan nézzük is, ez a hatrészes minisorozat minden esetben következetesen elbukik, és a már említett mellett kiérdemli azt a jelzőt, ami az utóbbi években sajnos egyre több Rozsomák-sztorira aggatható rá: olvashatatlan. Rossz belegondolni, hogy ugyanaz a Jenkins, aki olyan szép munkát végzett az utóbbi idők egyik legkülönösebb szuperhősével, a Sentryvel, képes volt ilyen undormányt papírra okádni.

Valamikor a jövőben járunk, amikor Rozsomák Kardfogú temetésén levelet kap valakitől, aki láthatóan többet tud múltjáról, mint ő maga. Felkerekedik hát egy fájdalmasan következetlen és céltalan utazásra, végtelen hosszúságúnak tűnő részeken keresztül vándorol és vándorol, miközben egészen pontosan semmi nem történik vele, hogy aztán kiderüljön, minden mögött a testvére állt. Mert igen, van neki olyan. Ja, hogy soha egy szó sem esett róla? És most csak úgy le kellene nyelnünk az előrángatását ehhez a minihez?

A The End sztorik célja értelemszerűen az volna, hogy a végtelenített cselekményű sorozatoknak szolgáljon valamiféle (természetesen kontinuitásba nem számító) lezárással. Ehhez elsősorban arra lenne szükség, hogy olyan karakterek és események szálait varrja el, amik a főszereplő korábbi történetét meghatározták. Esetünkben: X-Men, mutánsok, Kardfogú, Weapon X, és említés szintjén ezek itt mind meg is találhatóak, de lényegi szerepük egyáltalán nincs. Rozsomák nemezise, Kardfogú, például a történet előtt meghalt, ráadásul miután jó útra tért, pedig ennek a mininek az egyik központi témája kellene, hogy legyen az ő utolsó, keserű összecsapásuk, életük alkonyán. Mert a The End sztoriknak ez a célja, a lényege, az értelme. Ehelyett kapunk egy soha meg nem említett testvért, aki fel akarja robbantani Las Vegast. Izé. Gazdasági okokból. Valaki legyen oly kedves, és árulja el nekem mi köze ennek Rozsomákhoz, és egész pontosan milyen értelemben zárja le az ő történetét.

Egy jó (bár kissé zavaros, és sok mindennek ellentmondó) ötlettől eltekintve (ami az sugallja, hogy Logan amnéziáját öngyógyító képessége okozza, elzárva előle a túlságosan traumatikus emlékeket) a The End csupán egy nagy, hosszú, zavaros semmi, ami görcsösen próbál valamiféle súlyos, fájdalmasan nosztalgikus hangulatot sulykolni az olvasóba. Persze hiába, mert Jenkins a sztori jó kétharmadát azzal tölti, hogy főszereplője öregkorát érzékelteti (egy olyan jövőben, amikor minden ruha és jármű pont úgy néz ki, mint ma), és hogy döglesztően unalmas dialógusokat és monológokat ad a szájába, amik mind arról szólnak, hogy mekkora baromi nagy rejtély az élete, és mennyire nem tud semmit a múltjáról még mindig. Vagyis nem hogy nem zárja le Rozsomák történetét, hanem még egy jottányit sem mozdítja el arról a szintről, amin akkor volt, mikor a minit írta.

Az Origin sem volt egy csoda, de az legalább elindította a karaktert azon az úton, ami a ma ismert Rozsomákhoz vezet majd, ergo így vagy úgy, de elérte célját, és nem utolsósorban, sokat dobtak rajta Andy Kubert szemet kényeztető rajzai. Cludio Castellini azonban Kubert cipőfűzőjét sem köthetné be. Nem csak azért, mert a képek teljesen jellegtelenek, stílustalanok (pedig láthatóan nagyon coolok akarnak lenni), hanem azért is, mert alighanem minden idők egyik(?) legrosszabb Rozsomákját adja az olvasónak: nála az alacsony, tömzsi kanadai daliás, két méter magas, szép szál legénynek tűnik, ami borzasztóan zavaró félreértelmezése külső karakterisztikájának. Ráadásul még a színező, Paul Maunts is képtelen rá, hogy valami sajátos színvilágot teremtsen, ahogy következetlenül csapong a kékes, sárgás, lilás árnyalatok között.

Ebben a miniben nincs semmi, amit szeretni lehetne. Unalmas. Értelmetlen. Ostoba. Csúnya. Katasztrófa. 

Megjelenés: 2003-2004
Történet: Paul Jenkins
Rajz: Claudio Castellini

 
Miután a Stormwatch első sorozatának utolsó részeiben felállította az új status quo-t, Warren Ellis immár magabiztosabb kézzel, hosszabb történetszálakkal indította el a második szériát, ami 11 részt (és egy crossover-különszámot) élt meg. Vagyis extrarövid sorozatról van szó, ami voltaképp egyfajta átvezetés az előd, és az ezt követően útjára engedett, máig dübörgő Authority között. Ez nem csak a történetek jellegére, hangulatára, hanem a színvonalra is igaz: ezek a részek már erőteljesebbek, egységesebbek, mint a korábbiak, de még mindig nem olyan földbedöngölők, mint majd a Stormwatch neves, azon túllépő utódja lesz.

A világ rendjét az ENSZ megbízásából felügyelő csapatnak Jackson King személyében új Weathermanje van, miután elődje megőrült, és Jenny Sparksnak köszönhetően megsüttetett (bár a támadást túlélte, de ezt a Stormwatch tagjai még nem tudják). Kingnek nem sok ideje van, hogy hozzászokjon új megbízatásához, mert máris válságok tucatja zúdul a nyakába. Többek közt Amerika megtiltja a csapatnak, hogy az ország földjén tevékenykedjen, amivel nyilvánvalóan egy piszkos játékukból (konkrétan egy egész kisváros érintő emberkísérletekből) próbálják azt kizárni. A Stormwatch persze nem hagyja annyiban a dolgot, és lecsap a rosszfiúkra, de az USA-val való konfliktus hosszú távon súlyos következményekkel jár.

Ennek a sorozatnak az első két sztorija a leginkább érdekes és izgalmas (bár a párhuzamos világ megmentésének lehetőségével kapcsolatos morális kérdéseket feszegető Bleed is meglehetősen jól sikerült). Az imént említett Strange Weatherrel Ellis folytatja az első sorozatban megkezdett, kőkemény Amerika-kritikát: a nagyhatalom nála egy lelketlen, a törvény betűit mocskos politikai manőverekkel és hazugságokkal meggyalázó ország, amit kizárólag saját fenntartása érdekel (na nem mintha ez túlzó interpretációja volna az Egyesült Államoknak). Az ezt követő A Finer World pedig Apollo és Midnighter karaktereit vezeti be, állítja őket először szembe a Stormwatcchal, majd teszi annak szövetségeseivé, és itt betekintést kapunk a korábbi Weatherman háttérben folytatott tevékenységeibe is, amiknek eredménye egy szuperhős-csapat katasztrofálisan végződő, első bevetése volt.

A két új karakter, a Superman-jellegű Apollo, és a küzdelmeket élvezettel vállaló Midnighter újabb adalékok Ellis későbbi Authorityjéhez, és még viszonylag felszínesen felvázolva is érdekes és izgalmas személyiségek (utóbbinak pedig képességei is ötletesek). Ami pedig a többi, nem Ellis teremtette szereplőt illeti, azoknak többségétől ebben a sorozatban búcsút is vehetünk: a WildC.A.T.S./Aliens crossoverben a földönkívüli szuperhős-csapat tagjai csapnak össze H. R. Giger xenomorfjaival, amik a sztorit megelőzően lemészárolták a Stormwatch három tagját. A negyedik az idegenekkel elárasztott főhadiszállás, a Skywatch Napba vezérlésével áldozza fel magát, és ezzel a húzással Ellis megszabadul az összes karaktertől, akire már nincs szüksége a továbbiakban. Kár, hogy ezt leszámítva az alienes rész egyáltalán nem méltó említésre, lévén arcátlanul egyszerű sztori, amiben a WildC.A.T.S. tagjai túlélők után kutatnak a Skywatch fedélzetén, majd összecsapnak a lényekkel, és elmenekülnek – szimpla A bolygó neve: a halál koppintás.

A rajzról nagyjából ugyanaz mondható el, mint az első sorozat esetében, azzal a (nem elhanyagolható) kivétellel, hogy a gárdához csatlakozik Bryan Hitch is, akinek nyers hangulatú, realisztikus vonásait mindig öröm látni. A Stormwatch v2 leginkább egy szórakoztató bevezetőként fogható fel az Authorityhez, lévén annak alapjait fekteti le. Nem világrengető, de feltétlenül élvezetes olvasmány, csak kár, hogy pont az utolsó részekre fárad el – de legalább az A Finer World mindenképpen ajánlott a sorozatból.

Megjelenés: 1997/1998
Történet: Warren Ellis
Rajz: Oscar Jimenez, Michael Ryan, Bryan Hitch

A bűnügyi történetek meglehetősen ritka vendégek a szuperhősökkel elárasztott képregények birodalmában, ezért aztán különösen nagy öröm, amikor valaki veszi magának a fáradságot, és elkalandozik erre a területre. Főleg, ha olyan tehetséges valakiről van szó, mint Ed Brubaker, aki az 1999-es Scene of the Crime című minisorozatával bizonyította a műfajoz való tehetségét, és még a mainstream DC-univerzumba is sikeresen teleportálta az utca mocskának és a nyomozás kilátástalanságának kopott és veszélyes világát (Gotham Central). És bár jelenleg is több szuperhős-sorozatot jegyez, ettől a világtól – nagy szerencsénkre – nem képes elszakadni. Saját tulajdonú képregénye, a többszörös díjnyertes Criminal 2006 óta jelenik meg, jelenleg a harmadik sztorinál tart – mi itt most az elsőt vesszük górcső alá.

Leo piti kis bűnöző, aki zsebtolvajlással keresi a kenyerét, apja barátját, az öreg és beteg Ivant gondozza, és a maga szigorú szabályai szerint él, amiktől semmilyen körülmények közt nem hajlandó eltérni. Nem csoda: apja tett úgy, és rögtön börtönben, majd koporsóban végezte. Leo így óvatos, nem vágyik nagyra, és nem is szakít nagyot, de legalább még nem kapták el egyszer sem. Egy nap aztán beüt a „tuit meló”: egy korrupt zsaru gyémántrablásra veszi rá, ami azonban minden tökéletes terv ellenére balul sül el. Leót átverik, és hirtelen az alvilág minden mocska a nyakába zúdul.

Ebből is látszik, hogy a Criminal felsorakoztat mindent, ami egy ilyen klasszikus jellegű bűnügyi történet elengedhetetlen kelléke. Brubaker tökéletes érzékkel játssza ki a zsáner összes ütőkártyáját, története bár egyszerű (nagy balhé, átverés, menekülés, leszámolás), mégis roppantmód hatásos, és elsősorban az írói stílustól lesz az. Az esszenciálisan noiros narráció fantasztikus hangulatot teremt, egy-egy rövid gondolattal eléri, hogy a főszereplő múltja az olvasót is kísérteni kezdje, a bár, amibe belép, megteljen élettel, a nő, akit karjaiba zár, a világ legkívánatosabb teremtése legyen, a gyilkolás egyszerűsége pedig szinte kézzelfoghatóan rémisztővé váljon. A dialógusok nemkülönben nagyszerűek: nincsenek benne hivalkodó beszólások, túlspilázott szájmenések, a szövegek inkább lényegre törők, és ettől abszolút életszerűek.

A kegyetlen emberölések, korrupt rendőrök és mocskos átverések világa valósággal behúzza magába az embert, aki szinte érzi az utca porát olvasás közben. De az utcát persze a karakterek töltik meg igazán élettel, és Leótól eltekintve, akinek „gyávasága” egészen másban gyökeredzik, mint azt környezete gondolná, a legtöbbjük meglehetősen egyszerűnek tűnik. Valójában ezek a szereplők a pusztán egy-két jellemvonásaik ellenére is teljesen valóságosaknak hatnak, és erről Brubaker a cselekmény sodrában szépen „elrejtett”, kifinomult jelenetekkel gondoskodik. Egy ilyenre példa a sztori vége felé az, ahogy a bártulajdonos, Gnarly zárás után még egy-két óráig olvasgat és eliszogat a pultnál a napi hajsza utáni megnyugtató békében. Vagy ott van a beteg Ivan, akinek Leo gondját viseli, és akivel kapcsolatban egy rövid metrójelenet is képes meggyőzni az olvasót, hogy valóban ő volt szakmájának legjobbja – és ha éppen eszénél van, még most is az. Ezek az életképek teszik igazán hitelessé és átélhetővé a Criminalt. Mert mint tudjuk, az Ördög a részletekben lakozik, és ezt nagyon jól tudja Brubaker is.

A siker persze nem volna teljes a rajzok nélkül. Sean Phillips munkája valahol félúton van a normál, realisztikusabb ábrázolásmód és Eduardo Risso (100 Bullets) stilizáltabb képei között - előbbi inkább a statikus, utóbbi pedig az akciójelenetekre jellemző, de mindegyiknek van egy szimpatikusan ponyvás beütése, ami a jól megválasztott színeknek és árnyékoknak is köszönhető. A bűnügyi képregények terén sajnos nem sok igazán megbízható, nagy név dolgozik ezekben az években. Nekem legalábbis nem jut eszembe más Frank Milleren, Brian Azzarellón, Brian Michael Bendisen, és persze Ed Brubakeren kívül, ugyhogy a Criminalhoz hasonló gyöngyszemeket annál inkább érdemes megbecsülni. A műfaj legjobb hagyományait viszi tovább… remélhetőleg minél tovább. 

Megjelenés: 2006-2007 (Criminal 1-5)
Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillips

„No more mutants.”

Az X-Men történetének egyik legjelentősebb eseményét, a House of M-et, Brian Michael Bendis szállította 2005-ben, saját, a Bosszú Angyalai feloszlását elmesélő története, a Káosz (Avengers Disassembled) folytatásaként. Miután Wanda Maximoff, a Skarlát Boszorkány megőrült, és több csapattársát lemészárolta, apja, Magneto, és Xavier próbálták meggyógyítani, többek közt az okkultizmus mestere, Dr. Strange segítségével, ám nem jártak sikerrel – kudarcuk következménye ez a sztori, ami gyökeres (és sokáig érdemi reagálás nélkül hagyott) változásokat hozott az X-Men világában. Mindennek, vagyis a mutánsok erővesztésének következményei, azóta is vita tárgyát képezik a rajongók közt, főleg azért, mert Grant Morrioson épphogy lefektette egy egész mutánstársadalom mindenre kiterjedő alapjait, amikor Bendis egy karlendítéssel romba döntötte az egész koncepciót, és pont ellenkező irányba terelte a mutánsok sorsát. Ne feledjük azonban, hogy mindez Quesada főszerkesztői utasítására történt, vagyis az írót legfeljebb az alapján ítélhetjük meg, hogy az adott (egyébként jó, csak kicsit talán túl korán ellőtt) ötletből mit sikerült kihoznia. Márpedig ilyen szempontból Bendis kifogástalan munkát végzett.

Az X-Men és a Bosszú Angyalai összegyűlnek, hogy eldöntsék az erejét uralni képtelen, s így az egész világra veszélyt jelentő Wanda Maximoff sorsát. Mielőtt azonban ezt megtehetnék, Xavier professzor eltűnik, a világ pedig kifehéredik, és átveszi helyét egy új realitás, amiben a mutánsok az uralkodó faj a Földön, élükön pedig Wanda apja, Magneto áll. A való világra a főszereplők közül csak Rozsomák emlékszik, aki gyorsan hozzálát, hogy összegyűjtse társait, és egy rejtélyes lány, Layla Miller segítségével feltárja az ő emlékeiket is. Életük legnagyobb feladata áll előttük: vissza kell formálniuk a világot olyanra, amilyenre volt, méghozzá a Skarlát Boszorkány segítségével, aki pedig egy mozdulattal képes kitörölni őket a valóságból.

Az X-Men története során számos alternatív világot láthattunk már, és ezek közül az Age of Apocalypse és a Chris Claremont által jegyzett Days of Future Past voltak a legérdekesebbek és legjobban kidolgozottak – 2005-ben ehhez a duóhoz csatlakozott a House of M, ami a Fenegyerek történetek mellett a legjobb, amit Bendis eddig a Marvelnél írt. Ebben a nyolc részes miniben (az egymásnak és ennek is ellentmondó, igencsak ingadozó színvonalú, nem Bendis által írt hordaléksztorikat most hagyjuk) megteremt egy izgalmas szituációt, és maximálisan kihasználja annak minden aspektusát mind a karakterek, mind a történet szempontjából.

Az egy fel- és egy levezetőrészt is magában foglaló House of M lassan indul, hogy a szűkre szabott keretekhez képest a lehető legjobban megismerjük Magneto mutáns utópiáját (ami egyébként kellemes meglepetés a rendszerint sötét, disztopikus alternatív világokhoz képest). Bendis a tipikus crossover-hagyományok mentén halad: szituációfelvázolás, cél, hősök összegyűjtése, támadás. A megfontolt tempóban építkező sorozat feszültsége aztán a hetedik rész kaotikus, erőteljes fináléjában tör ki, és az írónak sikerül elérnie, hogy ne az akciók, hanem a drámai vonások kerüljenek előtérbe. A Magneto családja körül robbanó emocionális bombák, a Pietro karakterére alapozott fordulat, és Wanda végső kétségbeesésében, nyilván nem tiszta elmével hozott döntése (ami így írói szempontból tökéletesen megalapozott) a XXI. századi X-Men és Bosszú Angyalai sztorik egyik legnagyobb hatású befejezését eredményezik.

A következményekkel foglalkozó utolsó is hoz néhány remek pillanatot. Még mellékszálként is nagy hangsúlyt kap Pókember Gwen Stacyvel kapcsolatos személyes tragédiája, és annak is ideje volt már, hogy 30 évnyi vergődés után valaki végre visszaadja az emlékeit Rozsomáknak (azt viszont, hogy Daniel Way mit kezdett ezzel a Wolverine: Originsban, inkább ne firtassuk). A történet ilyen és ehhez hasonló érzelmi viharait pedig nagyszerűen illusztrálja Olivier Coipel. Rajzai óriási drámai érzékről tesznek tanúbizonyságot, különösen a finálé forgatagában kapja el az egyes karakterek nagy pillanatait, amiket a képek kamerafókuszálás illúzióját keltő hatásával emel ki. Igaz, a Magneto, Wanda és Pietro közti végső konfliktus paneljei kicsit már átláthatatlanok, az arcábrázolás pedig aligha tartozik az erősségei közé. (Esad Ribic borítói pedig kifejezetten ocsmányak, de ez legyen a legkisebb probléma.)

A House of M, ami Mutánsvilág címmel elvileg itthon is megjelenik majd két kötetben a Kingpin jóvoltából, kötelező olvasmány minden képregény-rajongó számára. Függetlenül attól, hogy következményei szempontjából az erővesztés főszerkesztői koncepciója bevált vagy sem, ez egy piszkosul jól megírt történet.

Megjelenés: 2005 (Magyarország: 2008/2009)
Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Olivier Coipel

A háború megkezdődött. Spider Jerusalem, a gonzo újságírás elvetemült, öntörvényű, gátlástalan mestere rálépett az új elnök, az abszurd művigyorával tömegeket szédítő, embergyűlölő Smiler tyúkszemére, aki bosszúból kilátásba helyezte hősünk tönkretételét és elpusztítását. Innentől kezdve Warren Ellis szenzációs szatírája, a Transmetropolitan a két férfi vad, véres párharcának gyilkos humorú krónikája lesz, miközben persze megtartja csípős társadalomkritikus szemléletét, és továbbra is egy pillanatnyi tétovázás nélkül vágja az olvasó arcába a romlott világ, bár kicsavart, és eltúlzott, de sajnos nagyon is aktuális és hiteles problémáit. Hiszen a jó sci-fi (legyen az afféle post-cyberbunk, mint ez) dolga, hogy feltegye a mai világ égető kérdéseit, és figyelmeztessen a súlyos következményekre, ha nem találunk rájuk időben választ. A Transmetropolitan ezt teszi. A maga pokolian cinikus és szórakoztató módján.

A lapokat már Jerusalem városban töltött második évének végén leosztották, de a frontvonalak most kezdenek csak igazán láthatóvá válni. Az újságíró cikkeivel tovább rugdossa az újonnan megválasztott elnököt, akinek egyetlen vágya, hogy szenvedést okozzon a tömegeknek, és aki ezt a törekvést pár bájos gyilkossági kísérlettel, és egy félresikerült rendőrségi ügy kapcsán tüntető emberek tucatjainak lemészárlásával honorálja. Amikor Jerusalem utóbbival kapcsolatban kiöntené minden dühét munkaadója, a Word lapjaira, a Smiler lekapcsolja, és kirúgatja. Ám ezzel csak elszántabbá teszi ellenfelét. Illegalitásba vonulva, lerázva magáról minden létező szabály és törvény béklyóit (nem mintha eddig oly erősen tartották volna fogva), Jerusalem újult erővel támad, és határozott szándéka, hogy kitakarítja a Smilert a Fehér Házból.

A Tranmetropolitan a gonosz, korrupt, pusztán önnön érdekei szerint cselekvő politika, és a megtaposott, nem egyszer majdnem vérbe fojtott, elszántan, de sokszor reménytelenül küzdő szabadság párharca, és ezeket természetesen az egymással szembenálló karakterek képviselik. A Smiler a képregények történetének egyik legintelligensebben megírt politikai karikatúrája, aki egyben félelmetesen hiteles vonásokkal is rendelkezik. Céljait nyilván nem diktatúra felállításával, hanem a média segítségével egy papucs értelmi szintjére butított embertömegek manipulációjával éri el. Hiszen látszólag mindennel az egyszerű emberek életének jobbá tételén munkálkodik. Nekik szól széles, baráti mosolya (aminél őrültebbet még Joker is csak a vigyoreszk gázzal tudna produkálni), a kedvükért rombolja le az utcákat rondító, romos épületeket (hogy lakóival mi lesz, arról persze mélyen hallgat), és az ő érdekükben készül megkurtítani az „elavult” Alkotmányt is (nyilván a szabadságra vonatkozó részeket).

És úgy látszik, Jerusalem az egyetlen, aki nem dől be a mocskos politikai manővereknek – na meg dögös, főnöküket egyszerre utáló és tisztelő asszisztensei, Channon és Yelena („the filthy assistants”). Az igazságot megszállottan kutató seggfejként, a láncdohányos, drogos, egyfolytában káromkodó, agresszív újságíró az egyik legcoolabb karakter, akit valaha képregényre írtak. Habitusának köszönhetően nem az a fajta ember, akit bárki szívesen mutatna be a barátainak vagy a szüleinek, inkább az, akit biztonságos távolságból érdemes szemlélni – de úgy nagyon. Ellis szenzációs szövegeket ad a szájába, szinten minden megjegyzése forrong az indulattól, pezseg az élettől, rázkódik a humortól, ugyanakkor rengeteg igazsággal van tele. A Transmetropolitan, ha éppen drámai oldalát villogtatja (és azért ezt nem ritkán teszi) keserű történeteket mesél gyermekprostitúcióról, a média manipulatív, (olykor szó szerint) emberpusztító mivoltáról, mentálisan beteg emberek utcákra dobásáról, totális apátiáról, és összességében egy olyan társadalomról, ami a normalitásnak a látszatát is csak félgőzzel igyekszik fenntartani.

És ez az, amiért olykor kényelmetlenül érezzük magunkat a Tranmetropolitan olvasása közben, bármily jól szórakozunk is. Ez az, amiért minden második számot kisebb gyomorszájon vágásként élünk meg. Mert bár ez a sorozat végletekig túlzó, abszurd, groteszk és torz, mégis ráismerünk benne a mi saját, való világunkra.

Megjelenés: 1999-2001
Történet: Warren Ellis
Rajz: Darick Robertson

 
A ’90-es évek második felében, 34 részen át megjelent Tales of the Jedi máig a (bővített) Star Wars univerzum legkorábbi eseményeinek leírása. Kevin J. Anderson és Tom Veitch sorozata ötezer évvel a mozifilmek előtt játszódik, és a Régi Köztársaság harcát meséli el a korábban száműzött, ám most bosszúszomjasan visszatérő sötét jedik ellen. Tekintve, hogy George Lucas egy egész univerzumot teremtett, valahol szűklátókörűség részéről, hogy minden filmben és sorozatban, amiben közvetlenül benne van a keze, ragaszkodik a hat film viszonylag szűk időtartamához – pedig oly sok lehetőség rejlik az ehhez hasonló, a galaxis korábbi (vagy akár későbbi) sorsát bemutató történetekben. Ezért is jó és dicséretes vállalkozás a Tales of the Jedi. De sajnos majdnem ez minden pozitívum, amit elmondhatunk erről a többnyire kiábrándítóan kivitelezett sorozatról.

A Tales of the Jedi részei két jelentős esemény, a Nagy Hiperűr Háború, és a Nagy Sith Háború mentén vannak felfűzve. Öt évezreddel a yavini csata előtt, egy felfedező testvérpár véletlenül épp azon, a sith nevű nép lakta bolygón landol, ahol a Köztársaságból kiűzött sötét jedik sok évvel korábban letelepedtek, szolgasorba hajtva az ott élőket. Ez egy olyan láncreakciót indít el, aminek hatásai több ezer éven keresztül gyűrűznek majd a Star Wars univerzumban. A Sith Nagyurának serege, és a Köztársaság jedi lovagjai újra és újra összecsapnak, a béke helyét átveszi az ármány, az árulás, és az egymást követő háborúk, barátok fordulnak el egymástól, jediket kísért meg a sötét oldal hatalma, és testvérek törnek egymás életére.

Kevin J. Anderson elsősorban regényíró (a filmek eseményei után játszódó, nagysikerű Jedi Akadémia című trilógiája nálunk is megjelent annak idején), és ez a tény bizony gyorsan kiszúrja az olvasó szemét. Anderson láthatóan nincs hozzászokva, hogy munkája egy részét a képekre bízza, így a szövegdobozokban folyamatosan és feleslegesen túlkommentál, vagyis szájbarág mindent, amivel rekordidő alatt képes az ember idegeire menni (igaz, Veitch is csak egy fokkal jobb). De még ha csak ez volna az egyetlen gond… A dialógusok és belső monológok sokszor szörnyen buták, közhelyesek, és sokszor egyenesen az olvasóhoz szólnak, elvéve a spontaneitás minden illúzióját. Ennél pedig már tényleg csak a karakterek egysíkúsága bosszantóbb, hiszen ez különösen fájó pontja egy olyan sorozatnak, amelynek alaptörténete összességében igazán fordulatos és epikus –így azonban a papírmasé figurák és a Lucas legrosszabb formáját is bőven alulmúló párbeszédek rendre tönkreteszik az élményt.

Nem mintha a sztori kidolgozottsága egyébként hibátlan lenne, távolról sem. Anderson és Veitch rengeteg ostoba logikai hibát vétenek (egy elítélt rab megszökik egy munkatelepről, átrepül a fél galaxison, lerázza az őt üldöző hajókat, és minden gond nélkül bejut a császárnő szobájába – mindez kurta hét oldalon keresztül), és sok sorsfordító eseményt kiábrándítóan elnagyolnak. Pár jedi átállása a sötét oldalra túlságosan hirtelen és indokolatlan (Exar Kun esete valamelyest kivétel), a The Fall of the Sith Empire és a The Sith War testvérkonfliktusa pedig röhejesen felszínes. Általában véve, a szereplők csak az írók meggondolatlanul, öncélúan rángatott bábjainak tűnnek, mintsem valódi, motivációkkal és érzelmekkel teli karaktereknek. És akkor még olyan buta ötleteteket is le kell nyelnünk, hogy egy sith holocron pillanatok alatt gonosszá, megszállttá tesz egy rakás jedit, vagy hogy egy jedi különösebb erőfeszítés nélkül el tudja zárni egy társát vagy ellenségét az Erőtől, így fosztva meg az illetőt képességeitől. Ezek nem csak komolytalanok, hanem a küzdelmek súlyát is csökkentik.

És még mindig hátravan egy feketeleves: a rajz. A ’90-es évek ilyen szempontból eleve nem a legjobb korszaka a képregényeknek (és akkor még finoman fogalmaztam), és ez a Tales of the Jedi-on is meglátszik. A legtöbb részért Dario Carrasco Jr. volt felelős, akinek különös tehetsége van hozzá, hogy munkája egyszerre legyen szimpla, és kaotikus, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy vannak jobb pillanatai (Art Wetherellnél például mindenképpen ügyesebb). És ez máris több mint amit a színezők elmondhatnak magukról: mindenféle képek pompáznak mindenféle színben, sehol semmi egység, semmi kontraszt, árnyékok szinte nem is léteznek, kusza és ötlettelen az egész. Rajzszempontból (és talán történetiből is) az utolsó sztori, a Redemption sikerült a legjobban, Chris Gossett ténylegesen képes volt súlyt adni a karaktereknek és környezetüknek, és a színező is megemberelte magát. De 29 rész után ez sovány vigasz. Születtek remek képregények a Star Wars univerzumról, de a Tale of the Jedi határozottan nem egy közülük. Sokkal inkább az egyik legrosszabb. 

Megjelenés: 1994-1998
Történet: Kevin J. Anderson, Tom Veitch
Rajz: Chris Gossett, Dario Carrasco Jr, Art Wetherell, David Roach, Denis Rodier, Tony Atkins

”It was Krypton that made me Superman, but it is the Earth that makes me human.”

Ma már szinte elképzelhetetlen, de a világ leghíresebb szuperhősének csaknem 50 évig első megjelenése után, egyáltalán nem létezett egységes, jól összefoglalt eredettörténete. Superman például eleinte nem tudott repülni, csak hatalmasokat ugrani, és a kryptoni eredetére is csak utólag derült fény a képregények lapjain. Mindezek a változtatások megszokottak voltak a súlyos kontinuitási problémákkal küzdő DC kiadványaiban, amíg a Crisis on Infinite Earhts című mentőöv le nem nullázott mindent. Azt követően pedig John Byrne végre megírta Superman háttértörténetét egy hatrészes, hatalmas sikerű minisorozatban, az annak idején itthon is megjelent The Man of Steelben.

Egy nyolcoldalas prológus után, ami a Krypton pusztulását mutatja be, rögtön ugrunk az időben a főhős 18. életévére, amelyet még Smallville-ben tölt, mint ígéretes focista. Apja végül úgy dönt, ideje, hogy fia megtudja, hogyan találtak rá feleségével csecsemőként egy rejtélyes kapszulában a birtokuk szélén, hogyan hitték, hogy egy embertelen űrhajózási kísérlet áldozata, hogy döntöttek úgy, hogy befogadják, és maguk nevelik fel, majd hogyan figyelték meg, hogy emberfeletti erővel és gyorsasággal bír. Így aztán Clark Kent felhagy a sportolással, amiben tisztességtelen előnye van másokkal szemben, és úgy dönt, képességeit a világ szolgálatába állítja.

Byrne-nak mindenféle görcsös erőlködés nélkül, természetesen, logikusan, szépen sikerül lefektetnie a Superman-mítosz történeti alapjait, ebben a hat részben gondosan megágyaz mindennek, ami a későbbi sorozatokban majd fontos lesz a karakter számára. Bemutatja szeretetteljes kapcsolatát szüleivel, első, nyilvános szereplését, aminek következtében az emberek lerohanják, és ami miatt egy titkos identitás létrehozása mellett dönt, munkába állását a Daily Planetnél, első találkozását Batmannel (akivel itt már nem értik olyan jól meg egymást, mint a Crisis… előtti érában), konfrontációját Luthorral, és viszonyát a karakterhez köthető többi fontos szereplőhöz. A mítosz persze kellő modernizáláson esett át, és ennek legerősebb jele a főszereplő alteregóinak kapcsolata: Clark Kent immár nem csak egy naiv, ügyefogyott álca, aminek köszönhetően Superman alkalmanként kifújhatja magát, hanem ellenkezőleg, Superman egy szimbolikus jelentéssel felruházott, és kevésbé „mindenható” erővel bíró álca, aminek köszönhetően a magabiztos és eltökélt Clark Kent véghezviheti, amire egyszerű civilként nem volna képes.

Ez a realistább szemlélet a többi karaktert is átalakította: Lois foylton megmentésre szoruló nőcskéből öntudatos, agresszívabb újságíró-figurává vált, Luthor pedig őrült feltalálóból milliárdos üzletemberré, akinek kis túlzással zsebében van egész Metropolis. De maga a Krypton pusztulása is új értelmet kapott, mint az elhidegült, érzelemmentessé vált, így elbukó társadalom metaforájaként. Byrne összességében könnyed hangulattal, finom humorral vezeti fel az önnön képességeinek határait még nem ismerő Superman igazságosztó karrierjét, és hitelesen mutatja be első csatáját egy vele egyenrangú féllel, ami egyszerű bűnözők többévnyi ütlegelése után meglehetősen felkészületlenül éri (bár ez a harc, ha már első „szupercsatáról” van szó, lehetett volna kicsit masszívabb és hosszabb is). Közben magára Clark Kentre is legalább annyi idő jut, mint az Acélemberre, ami különösen az utolsó részben válik a sorozat előnyére: melankolikus beszélgetése Lanával, földönkívüli eredetének megismerése, és végül önmaga elfogadása, mint „kryptoni Superman”, de „földi ember”, tökéletes csúcspontja a mininek – jobb, mint bármilyen nagy ellenséggel vívott epikus csata lehetne.

Mint oly sokszor, Byrne nem csak írta, hanem egyben rajzolta is a képregényt, méghozzá a ’80-as ével legkifinomultabb stílusával. Képei szépek, részletesek, és külön meg kell jegyezni, hogy nagyszerű érzékkel osztja fel panelekre az oldalakat, a cselekmény aktuális menetében bekövetkező változást (pl. Superman megjelenése, rosszfiúk hirtelen színrelépése) sokszor egy teljes lapszélességű, afféle „vízválasztó” képpel emelve ki. Így válnak az akciók (de még a dialógusok is) még inkább lendületessé. A The Man of Steel kellemes olvasmány, ami érezhetően nagy tisztelettel bánik Superman karakterével, és bátran ajánlható azoknak is, akik – mint én – nem különösebben rajonganak az Acélemberért.

Megjelenés: 1986
Történet és rajz: John Byrne

 
A szuperhős-képregények ritkán érintik a politika területét, ami nem is csoda, hisz egy ország elkormányzásának mindennapi teendői nem is állhatnának távolabb a világmentő maszkos igazságosztók hősködéseitől. Időről időre azonban e két téma mégiscsak metszi egymást, amikor egy-egy író felismeri, hogy az adott képregény karakterének vannak olyan aspektusai, amelyek egy kis ügyességgel hitelesen és érdekesen ütköztethetők a politikai élettel. Vasember esetében ehhez az írónak, John Jackson Millernek nem kellett feltalálnia a spanyolviaszt, hisz ezeken a vizeken már többen is eveztek korábban a figurával kapcsolatban, de ő odáig ment, hogy Tony Starkot az Egyesült Államok védelmi miniszterévé tette.

Azzal, hogy Tony korábban felfedte a nyilvánosság előtt, ő bújik meg a Vasember páncél alatt, egy régi szerződés értelmében, tudtán kívül a kormány kezére játszott szabadalmainak felhasználásában. Egyszer már csúnyán megégette magát, amikor mások kezdték használni technológiáját (Armor Wars), most pedig amerikai katonák isszák meg a levét annak, hogy találmányainak hadrendbe állítását egyesek anélkül sürgetik, hogy megértenék, pontosan hogyan, és milyen veszélyekkel működnek. Tony ezért úgy dönt, hogy a kormánynál neki felajánlott tanácsadói pozíciót védelmi miniszterire cseréli, hogy közvetlenül tudja felügyelni hi-tech fegyverrendszereinek használatát.

A történet, valljuk be, kicsit elnagyolt. Már maga az ötlet, hogy egy szuperhősből politikus váljon, vad egy kicsit, és ehhez még hozzájön a nagy motiváció, a saját fejlesztésű technológia védelme, nem beszélve „az áldozatok nélküli háború” koncepciójáról, ami még a sok furcsaságot és extrémitást elviselő Marvel Univerzumon belül is kellően röhejes ahhoz, hogy egy pillanatig se lehessen komolyan venni (és ha valaki, a futurista Tony ezt tudhatná). És természetesen a tényleges pozíciót egy, az ellenfelei hibájából fenyegető katasztrófa (egyéként látványosan és dinamikusan megrajzolt) elhárításával nyeri el. Ami miatt a hatrészes Best Defense minden hibája ellenére is élvezhető, az Miller írói stílusa. A szuperhősök és a politika világának keresztezésére ritkán jellemző humorral szereli le a kétkedő olvasókat: nagyszerű például, ahogy Tony következetesen (és ravaszul) elkerüli a kérdést, miszerint republikánus vagy demokrata – olyannyira, hogy ha egy téma kapcsán korábbi elnökökkel példálózik, akkor rögtön kettőt mond, egyet-egyet mindkét pártból.

És ha már politika, Miller, bár nem túl agresszívan, de azért érezhetően belerúg egy-kettőt az amerikai kormányba, amennyire egy mainstream szuperhős-képregény engedi, bemutatva az üzleti szféra (itt konkrétan a fegyveripar) és a politika kényelmetlen összefonódását, és az ebből adódó mocskos kis játékokat. A Best Defense-t követő, immár hagyományosabb (és kevésbé jól sikerült) szuperhős-sztoriban, a The Deep Endben pedig az ország közel-keleti beavatkozási politikája kap egy-két (jól megérdemelt) pofont. A két történetet egyébként két író rajzolta, a Best Defense-ben Jorge Lucas nyers, egyszerű képeit élvezhetjük, amik a nagyszabású akciójelenteknél kapnak igazán erőre (akkor viszont kifejezetten epikusakld. az utolsó részt), a The Deep End karaktereinek pedig Philip Tan rajzol groteszk módon gyűrött arcokat.

Sajnos (?) a szuperhős és a politikuslét közt ténfergő Tony karakterét az olvasók nem élvezhették sokáig, mert a Bosszú Angyalai Káosz című történetének hatására lemondani kényszerült posztjáról. Miller e két sztorija (de főleg az első) azonban kellemes kikapcsolódást nyújt azoknak, akiket a koncepció érdekel, és már csak azért is érdemes elolvasni, mert humora ellenére is kicsit komolyabb és érettebb témához nyúl, mint a szokásos üsd-vágd szuperhős-történetek általában. 

Megjelenés: 2003/2004 (Iron Man v3 73-82)
Történet: John Jackson Miller
Rajz: Jorge Lucas, Philip Tan

Pihentető hetünk van, egyetlen X-Men képregény kér figyelmet, és az is pont a Wolverine: Origins, ami minden ostobasága és borzalma ellenére bizony még mindig megy – akárcsak a Pókember-féle Brand New Day, ami egyszerűen nem akar véget érni, pedig már elkezdeni sem kellett volna. Plusz Thor, Captain America, és Captain Marvel, utóbbival pedig már kopogtat az ajtón a Secret Invasion.

Wolverine: Origins 23: Először is, nem kicsit hülyeség olyasmit írni a szó szerint halhatatlan Deadpoolról, hogy pillanatok múlva elhalálozik (eleve: pár döféstől? olyasvalaki, aki már lenyakazást is túlélt?). Másodszor, ennek az egész sztorinak nincs semmi értelme. Rozsomák és Deadpool szívatják egymást (illetve inkább utóbbi az előbbit) immár három rész óta, és nem úgy tűnik, hogy bármi érdemeleges kisül majd belőle a következő kettőben. Mégis, az egész szórakoztató. Ez pedig máris több, mint amit az Origins korábbi 20 részéről elmondhatunk, mert azoknak úgy nincs értelmük, hogy közben nem is szórakoztatóak. Én nem bánnám, ha Daniel Way innentől kezdve csak ilyen sztorikat írna, legalább nem barmolná szét még jobban Logan múltját. Ez persze csak vágyálom, mert már tudjuk, hogy Deadpool után egy Daken-sztori következik, Rozsomák fiának eredetével. Az ég oltalmazzon minket. (A pokol pedig rántsa magába Daniel Wayt).

Amazing Spider-Man 554: Ez most egy viszonylag tűrhető szám. Atyavilág ezt ki kell hangsúlyozni! Hát idáig jutottunk, hogy ha nem szar az aktuális Pókember, akkor az már teljesítmény. Azért azt az én, írói zsenialitást a jelek szerint csak korlátoltan befogadni képes elmémnek nem sikerült 100%-ig dekódolnia, hogy New York legjobbjainak hogy nem tűnik fel, hogy Peter Parker egyetlen szál zakóban, mezítláb sétál ki egy lángoló épületből, bár lehet, hogy ilyesmin ezen a szinten már nem illik fennakadni.

Captain America 36: Brubaker folytatja a régi és az új Kapitány közti különbségek érzékeltetését. Bucky jól, de szokása szerint piszkos módszerekkel harcol (mikor döfött Rogers combon valakit?), és bár félig-meddig megmenti a napot, a tömegek érzelmeire nem tud úgy hatni, mint elődje, aki már csak megjelenésével is azonnal hatalmas tiszteletet vívott ki magának. Egy röhejesen szerencsés ablakon való kizuhanástól eltekintve ez újabb remek szám, a cliffhanger pedig érdekes lehetőségeket vet fel a Vörös Koponya további terveit tekintve.

Captain Marvel 4: Mindeddig, és ez már az utolsó előtti rész, egészen pofás az új Csodakaptiány-mini. Egy évtizedek óta halott karakter visszahozása mindig döcögős, de Brian Reed, a Ms. Marvel írója ügyesen keveri a lapokat, és a Secret Invasion közeledtével kijátssza a maga „Kik skrull-ügynökök a Marvel Univerzumban?”-kártyáját. Van itt bőven elég érdekes kérdés ahhoz, hogy okkal várjuk a befejezést, még akkor is, ha ennek a Kapitánynak a karaktere csak a köré szőtt rejtély miatt igazán érdekes – úgyhogy ebből vagy le lehet vonni egy-két következtetést, vagy Reed okosabb, mint amilyennek látszik, és minden szempontból erdőbe vezeti az olvasót. Akárhogy is, ez egyáltalán nem rossz, Lee Weeks pedig megbízhatóan kellemes képekkel támasztja alá a sztorit.

Thor 7: És íme az eheti győztes. J. Michael Straczynski egyre jobb munkát végez az asgardi Isten visszatérésével. Már az első sztori is egy roppant figyelemreméltó felvezetés volt, bár még nem hengerelt le igazán. Ez a hetedik rész viszont tele van jobbnál jobb ígéretekkel a jövőre nézve. Már Thor és Blake különválása is érdekes ötlet, de a sztori igazi ütőkártyája eddig Odin története: apa és fia, csata, teremtés, emberek, istenek, a születés és a halál körforgása. Fantasztikus, benne van minden, ami egy ilyen történettől elvárható, és külön öröm, hogy Straczynski továbbra is az „isteni” Thort írja, nem a Bosszú Angyalai tagot. Ami a rajzot illeti, ehhez a kétrészes sztorihoz Olivier Coipelt Marko Djurdjevic helyettesíti, és bár előbbivel sem volt baj, utóbbi az én szememnek realisztikusabb, szebb, sötétebb és részletgazdagabb. A sorozat jó úton jár afelé, hogy a Marvel egyik legjobbja legyen. Olvassa, aki csak teheti!